Elvis a zene mögött, 2. rész
Egy kicsit ássuk mélyebbre magunkat Elvis Presley zenéjében. Egyszer Tom Jones mondta róla, hogy „Elvisnél senki sem sokoldalúbb”, ami ha azt vesszük igaz, hiszen ellentétben azzal, hogy Elvist a Rock And Rollal azonosítják (skatulyázzák) be, szinte minden zenei stílusban kipróbálta magát. A Rock And Rollon és a balladákon kívül számos műfaj, mint Rock, Country and Western, Blues, R&B, Pop, Soul, Gospel vagy Swing (illetve a Hawaii Sound vagy a latin zenék) területén is megfordult. Elvis minden stílust szeretett kisebb-nagyobb mértékig, talán csak a jazz volt az egyetlen zenei műfaj, amit nem nagyon kedvelt.
Az aranykor
A Sunnál töltött évei mondhatók talán Elvis karrierjének egyik legkreatívabb időszakának. Saját számai nemigen voltak, hanem az akkor futó, vagy nemrégiben lejárt slágereket, illetve az általa nagyon kedvelt, de csak középszerű dalokat dolgozott fel, alakított át, újított fel kedve szerint. Zseniális érzéke volt a (fehér) közönség és főként a tinédzserek igényeinek kielégítésére, másrészt Elvis pompásan tudott bármilyen előadót, feketét és fehéret egyaránt leutánozni, illetve azok stílusát egyben vagy részletekben átformálni a saját szájíze szerint.
A híres első száma, a fekete blues-zenész, Arthur Crudup-féle nóta, a That’s All Right, Mama is ezt az irányt mutatja. Ha összehasonlítjuk az eredeti, 1946-os felvételt (link) illetve az Elvis-féle 1954-es verziót (link), világosan hallhatjuk az előadásmódbeli hasonlatosságokat és különbségeket, mivel Elvis sokkal érzelmesebben tudja előadni a dalt, fiatalos és panaszos hangján.
Az 1953 és 1956 között, a Sunnál felvett dalok sokkal eredetibbek, ötletesebbek, mint bármely az RCA-nél felvett dal ugyanis ekkor még Elvis teljesen szabadon válogatott a nóták között, úgy énekelte, ahogy akarta, megkötés nélkül. Nem jelenthetjük ki, hogy az össze Sun-felvétel jobb, mint a későbbiek, de az elmondható, hogy több bennük a fantázia.
Amikor Elvis átkerült az RCA-hez, más lett a helyzet, amit a hallgató ma már észrevesz. Elvist nyomban kezelésbe vették a sztárcsinálók, aminek egyik első lépéseként átalakították az addigi rocker-képet valami sokkal lágyabbra és elfogadhatóbbra. Elvis nem volt dalszerző, hanem el kellett fogadnia, a RCA-től érkező, az újonnan kialakított képéhez illő zenei anyagot.
Az anyag pedig vagy az eleve Elvisnek írt új dalok vagy más előadók aktuális slágereinek újraéneklése volt. Elvist az RCA által foglalkoztatott hivatásos zeneszerzők, mint Otis Blackwell vagy a Leiber/Stoller páros révén lassan átvezették a pop és R&B műfajba. A nagy kiadót (és Parker ezredest) nem igazán érdekelte, hogy Elvist ezzel gyakorlatilag egyéniségétől fosztják meg, hiszen a balladákat csak bőréből kibújva tudta elénekelni.
Az igazi R’n’R lassan kikopott, de kárpótlásul szinte minden új dala megasláger lett. Ilyen volt a blues-os Heartbreak Hotel és One Night (With You), az R&B-s, Poppos Don’t Be Curel, All Shook Up, és Teddy Bear, illetve az olyan dalok, mint a Hound Dog, a Jailhouse Rock, és az A Big Hunk O’ Love melyek az új rock’n’roll vonalat hivatottak követni, a korábban inkább rockabilly-re hajazó nótákkal szemben.
Balladái, mint az I Want You, I Need You, I Love You, vagy a Love Me Tender, a Loving You, a Love Me, a Don’t is mind elképesztő sikereket értek el, de sikereiknél is fontosabb, hogy tovább finomították az Elvisről kialakult képet.
Az RCA trükkje bevált. Elvis egyéniségének „az eredetiségért felelős része” elveszítése volt az ára annak, hogy Elvist egyre szélesebb körben fogadta el a közönség. Korábban soha nem látott, rekordszámban fogytak a lemezei, dollármilliókat hozva ezzel Elvis és az RCA számára.
Fent és lent
Amikor 1958-ban bevonult, a rock koronázatlan királya volt, de amikor két évvel később, 1960-ban visszatért, királysága nem várt hanyatlás utolsó stádiumában volt. Öt-hat év tombolás után a Rock And Roll kifulladt és igen hamar ócskaság lett. Erről nem Elvis tehetett, egyszerűen két év alatt megváltozott a zenei világ, és új zene irányzatok hódítottak, mint a twist, a neo-swing, a most már kifejezetten fekete-soul alapokra építkező R&B és az ezek egyesítő modern-pop.
Elvis válaszút elé érkezett: vagy folytatja a korábbi stílusban, vagy halad a korral. Igen okosan megértette, hogy amennyiben az első lehetőséget választja, úgy az élő kövület bélyegét sütik rá, ha pedig az utóbbit, akkor a közönség azonnal vissza fogja fogadni.
Nem lehet egy legyintéssel azt állítani, hogy az ezután készült felvételek rosszabbak, vagy nem klasszikus Elvis-dalok, mivel jókora részük kereskedelmileg és szakmailag is sikeresek voltak, de tény, hogy az ötvenes évek felvételeitől jócskán eltérnek.
Vegyük hát sorra az 1960 és 1968 közötti fontosabb, sikeresebb felvételeket. A leszerelés utáni első kislemez, a Stuck On You / Fame And Fortune még a korábbi rock hangzás jegyében készült, de már tipikus pop beütéseket is tartalmaz. Ezután három középutas romantikus táncdal következett, az It’s Now Or Never, az Are You Lonesome Tonight? és a Surrender, melyek művészileg közelebb álltak az akkori Elvishez, hiszen hangja ekkorra már beérett, mellyel már problémamentesen tudott balladákat énekelni. Az első két albumon is találhatók igazi Presley-klasszikusok, mint a rendkívül jól sikerült Fever, vagy a Such A Night illetve a Reconsider Baby.
1961-62-es felvételei közül az I Can’t Help Falling In Love a legsikeresebb, mely azóta is az Elvis-imitátorok egyik elsőszámú kedvence. Fontos dalok még az évben az I Want You With Me, a No More, a Good Look Charm, a Suspicion, illetve a közönségkedvenc Return To Sender.
Ha meghallgatjuk ezeket a dalokat, könnyen észrevehetjük a változást a korai felvételekhez képest. A legszembetűnőbb, hogy az új dalok eléggé egykaptafára készültek, illetve már csak nyomokban fedezhetők fel a korábbi nóták könnyed hangulata. Elvis egyre inkább fantáziátlan sanzonénekessé vált, de mentségére legyen mondva, nem ő a felelős a dalok kiválasztásáért. Olyannyira nem, hogy ő maga sem volt értük oda; de meg kellett csinálnia.
1963-64-től viszont már szinte kizárólag középszerű dalokra volt kárhoztatva és lemezénekesi karrierje is megrekedt, hiszen az Ezredes kizárólag filmzene-albumok készítését engedte. Az új dalok néhány kivételtől eltekintve viszont egyre sablonosak és ne tagadjuk, pocsékabbak lettek, ami már a lemezeladások csökkenésében is igen hamar megmutatkozott. Elvis végül egyre borzalmasabb lemezeket volt kénytelen kiadni, melyek a valóban jó és sikeres számokhoz képest említésre sem nagyon méltók. 1966-ig csak pár fontosabb, igényesebb dal született, mint a Devil In Desguise, az It Hurts Me, a Viva Las Vegas, a Slowly But Surley, a Down In The Alley, az I’ll Remember You, az Ask Me illetve a Love Letters. A többit mindenki ítélje meg a saját izlése szerint.
1966 után viszont főleg silány kis- és nagylemezeknek köszönhetően Elvis karrierje mélypontjára került zeneileg, szakmailag, anyagilag és ki tudja még hányféleképp. Pedig volt néhány igen jól sikerült kompozíciója is, mint a Guitar Man, a Big Boss Man, a Let Yourself Go, a You’ll Never Walk Alone vagy a A Little Less Conversation, továbbá az Almost In Love és a Tiger Man. Persze a rengeteg rossz és szörnyű felvétel között az a pár igenis jól sikerült darabot nehéz, vagy lehetetlen észrevenni.
Meg kell említeni azonban karrierje ezen szakaszának egy sokkal sikeresebb oldalát. Azaz szakmailag sikeres, a közönség szemében már kevésbé. Elvis eredetileg nem rock, nem is ballada, hanem gospel-énekes akart lenni. Nem csoda, hogy talán ebben a stílusban volt a lehető legjobb, de a fehér előadók közül biztosan a legnagyobbak közt van a helye. Gyerekkora óta szívesebben énekelt gospelt, - fehéret és feketét vegyesen - mint bármi mást. Elvis mindhárom elnyert Grammy-díja valamilyen gospel-közeli kategóriában lett kiosztva. 1957-es karácsonyi lemeze mellett az 1960-as His Hand In Mine és az 1967-es How Great Thou Art (mely első Grammy-díját hozta) a fehér gospel mai napig is egyik legfontosabb darabja.
A sorozat részei: