Elvis a zene mögött, 1. rész
„Elvis előtt nem volt semmi”
A fenti közismert idézet John Lennontól származik, ami minden bizonnyal a tisztelet jele, azonban nem teljesen igaz. Kicsit nézzük meg, hogy az ötvenes években Elvis megjelenése előtt milyen is volt a szórakoztató ipar Amerikában, milyen zenék és előadók voltak sztárok.
1A II. világháborút követő években az Amerikai Egyesült Államok soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult. Olyan folyamatok kezdődtek, mint a kertvárosiasodás, az „autó kultusza”, s új drága divatirányzatok indultak hódító útjukra a tinédzserek körében, mind-mind a hirtelen jött jólétnek köszönhetően. Ugyanakkor az országban továbbra is megoldatlanok voltak az olyan problémák, mint a rasszizmus, és a hidegháború súlya is rányomta bélyegét a közhangulatra. A fiatalabb generációk a külső feszültségek növekedésével egyre inkább eltávolodtak szüleiktől, amit a média és a filmipar is kihasznált saját gazdasági céljai szerint.
Közvetlen a Rock And Roll térhódítása előtt az olyan (swing) táncdal-énekesek voltak a toplistákon, mint Frank Sinatra, Nat King Cole, Dean Martin, Bing Crosby, Sammy Davis Jr, Jake Hess, vagy Johnny Cash és más olyan akkori sztárok, akik nevei a mai generációnak már semmit nem mondanak. Főként szerelmes balladákat és életigenlő, de legfeljebb középgyors musical-dalokat adtak elő, melyek inkább az idősebb korosztálynak tetszettek, de a szüleikhez képest sokkal nyitottabb fiatalok egyre inkább kibontakozó lázadását azonban nem szimbolizálták (az első „hivatalos” lázadó James Dean volt, aki a „Haragban a világgal” című filmjével tökéletesen adta vissza a korra jellemző viszonyokat).
A fekete kultúra zenéit, mint a bluest, a jazzt, vagy a korai rockot a fehér rádiók - New Orleans és Chicago kivételével - sehol nem játszották, legfeljebb csak (a szintén fekete zenéből származtatható) country terjedt el, de csak a déli államokban.
A mai értelemben vett rock & roll születését 1954-re datálják, amikor Bill Haley sikerre vitte a ma is mindenki által ismert "Rock Around the Clock" című korszakalkotó dalát. A fiatalok azelőtt soha nem hallottak ilyen muzsikát, viszont azonnal megőrültek érte. Mindegy volt, hogy Bill Haley fehér vagy fekete, a dal azonnal az új életérzés és a fiatalok lázadásának jelképe, himnusza lett.
Másrészt ezen fiatalok megváltoztatták a nagy lemezcégek hozzáállását is: ettől kezdve ők, az addig figyelembe se vett tinédzserek diktálták a divatot, illetve a feltételeket (mellesleg ez a piaci hozzáállás a mai napig nem változott). A vezető lemeztársaságok 1956 után gyakorlatilag bármilyen dalt hajlandók voltak rögzíteni bárkivel, ha a piac ezt úgy kívánta, függetlenül az illető külső megjelenésétől, - vagy ami korábban elképzelhetetlen volt - bőrszínétől vagy nemi identitásától.
Ebbe a hirtelen változó zenei és társadalmi környezetbe robban be Elvis, és nagyjából vele egy időben jelentek meg azok az előadók (akikből később kivétel nélkül szintén világsztár lett), akik végleg megteremtették a Rock And Roll műfajt. Ilyenek voltak, Chuck Berry, Jerry Lee Lewis, Little Richard, Fats Domino, Carl Perkins, Buddy Holly, Gene Vincent vagy Eddie Cochran. A zenén túl, ami még megkülönböztette az új előadókat a korábbiaktól az, hogy a R’n’R műfaj megteremtői nem csupán énekesek, hanem igazi zeneszerzők és előadók voltak.
Eleinte úgy tűnt, hogy Elvis is csak egy lesz a fenti előadók sorában, ám valamivel igen gyorsan kitűnt közülük.
A „Rock And Roll Királya”
Elvis neve egybeforrt a fenti jelzővel, gyakorlatilag a Rock And Roll szinonimája. Ha dalok szintjén vizsgáljuk, a jelző nem igaz, hiszen noha Elvis karrierje során vagy félezer dalt vett fel, igazi, vérbeli rock’n’roll dalainak száma meglepően alacsony, nem egész kéttucatnyira rúg! Ráadásul ezeken belül is csak kevés eredeti Elvis-dal szerepel, mivel a legtöbbjét már korábban kiadta valaki és Elvis (illetve az RCA) csak a sikert meglovagolva feldolgozta. Ez (mármint az előadók egymástól való „lopkodása”) az ötvenes-hatvanas években - a mai bonyolult szerzői, kiadói jogviszonyokhoz képest jóval enyhébb környezetben - bevett szokás volt, nincs rajta semmi meglepő, vagy elítélendő. Összeállítottunk egy nagyjából kronologikus sorrendet Elvis R’n’R dalaiból megjelölve az eredeti előadót és az eredeti kiadás évét:
Good Rockin’ Tonight
Blue Suede Shoes (Carl Perkins, 1955)
I Got A Woman (Ray Charles, 1954)
Tutti Frutti (Little Richard, 1955)
Baby Let’s Play House (Arthur Gunter, 1954)
Money Honey (Clyde McPhatter, 1953)
Mystery Train (Junior Parker, 1953)
My Baby Left Me
Rip It Up (Bill Haley, 1956)
Long Tall Sally (Little Richard, 1956)
Ready Teddy (Little Richard, 1956)
Shake, Rattle And Roll (Big Joe Turner, 1954)
Hound Dog (Willie Mae "Big Mama" Thornton, 1952)
Jailhouse Rock
King Creole
Dixieland Rock
A Big Hunk O’ Love
Little Sister
Johnny B. Goode (Chuck Berry, 1958)
What’d I Say (Ray Charles, 1959)
Promised Land (Chuck Berry, 1965)
T-R-O-U-B-L-E
Feltűnhet, hogy a listából számos Elvis sláger kimaradt, mint a „Heartbreak Hotel”, az „All Shook Up”, a „Don’t Be Cruel”, a „Teddy Bear” illetve mások. Nem véletlen, hiszen ezek egyike sem R’n’R, hanem sokkal inkább Pop, R&B vagy Blues kategóriába sorolandó.
Ezek szerint nem jogos Elvist a Rock And Roll Királyának nevezni? Dehogynem! Csak ez a titulus abból származik, hogy Elvis megjelenésével, előadói és színpadi stílusával magason kitűnt a többi előadó közül.
Elvis ugyanis különleges képességek és tulajdonságok birtokosa volt. Hangja egyedülállóan karakteres, teljes és szép (fehér), énekstílusa viszont inkább fekete. A tipikusan fehér déli stílust, a country-t is feketén énekli. Ez abban az időben nagyon szokatlan egyveleg volt.
A színpadi-előadói stílusa is különbözött a kortárs fehér (de még a fekete) előadóktól, hiszen Elvis műsora az elejétől a végéig csupa-csupa mozgásból állt. Amint a színpadra lépett, egészen addig, míg fél órával később eltűnt, egy pillanatra sem állt meg. Nem volt ösztönös táncos, de tudta, hogy a zene megköveteli a mozgást. Híres-hírhedt csípődobásai viszont az őrületig hergelték a közönséget - a szinte kizárólag 13-14 éves lányokat.
Erre korábban soha, de soha nem volt példa. Azelőtt az énekesek lehettek hősszerelmesek, romantikusak, szomorúak, de szexisek soha. Korábban csak Frank Sinatra tudta puszta megjelenésével megbolondítani a - hölgyekből álló - közönséget, de még az ő előadásai is diszkrétek voltak az Elvis műsorok által okozott tömeghisztériához képest.
És ha ez még mind nem lett volna elég (felháborító), Elvis megjelenése is egyedülálló, korszakalkotó volt. Hullafehér kisfiús arcával, kifestett szemével, hosszú, szemébe lógó zselézett hajával egy kicsit sem hasonlított korának tipikus ifjú sztárjaira, a jólfésült, lakkcipős, napbarnított öltönyös ostoba szépfiúkra. A színpadon rikító színű zöld, vörös vagy sárga zakóban, fekete vagy kék nadrágban, kék szarvasbőr cipőben jelent meg úgy, hogy abban az időben már az is botrányos volt, ha egy előadó nem viselt nyakkendőt! Mindemellett Elvis még mocskos mód jóképű is volt.
Elvis előadásai persze igen hamar kicsapták a biztosítékot. 2Néhány kommentátor és újságíró azt sugallta, hogy Presley veszélyt jelent a középosztálybeli fiatal lányok erkölcseire, mert “Presley nem csak egy újfajta zenét képvisel, hanem a végletes szexuális szabadosságot is.”
1956-ban a New York Daily News egy kritikusa írta, hogy a szórakoztató zene “Elvis Presley bohóckodásával, nyögdécselésével és sóhajtozásával” eljutott a legmélyebb pontjára. A római katolikus egyház hetilapjában, az Amerikában megbélyegezte “Óvakodjatok Elvis Presley-től” szalagcímű cikkével.
A rádióban a felnőtt műsorok szerkesztői vallásos meggyőződésükre hivatkozva közölték, hogy nem játsszák Elvis zenéjét, mert ez az “ördög zenéje” és leleplezve rasszizmusukat nyíltan hirdették, hogy Presley “nigger zenét” játszik, ami árt a fehérbőrű ifjúság erkölcsinek, ízlésének.
Elvis kitaposta az utat kortársainak egyrészt azzal, hogy emészthetővé tette a Rock And Rollt, másrészt pedig a fekete előadók előtt is megnyíltak a lehetőségek, hiszen a legtöbb helyen inkább hallgattak és néztek egy feketét, mint Elvist.
Elvis tehát azt adta a közönségnek, amire vágytak, és amit azelőtt soha nem kaptak: szexet. A tömény szexualitás volt Elvis és előadásainak lényege. Tekintve az ötvenes évek Amerikájának prűd világát Elvis stílusa messze megelőzte a korát és megalapozta a későbbi, hatvanas évek végén kialakult kemény-rock imidzset, a nyílt szexualitást, mely mára már az összes rockzenész- és zenekar repertoárjának nélkülözhetetlen részét képezi. Azonban fontos megjegyezni, hogy az egyértelmű szexualitással ilyen mértékű tömeghisztériát azóta sem produkált senki. Persze a tini lányok újabb generációi is megőrültek a későbbi előadók puszta látványától, de sem a Beates, sem a Stones, sem a Take That, sem a Backstreet Boys, sem Michael Jackson, sem más férfi előadó színpadi teljesítménye nem szólt azóta sem nyíltan a szexről, az izgatásról.
Kivételt talán - érdekes mód - csak a női előadók, mint Madonna, Christina Aguleria vagy az új pop-fenomén Lady Gaga képeznek, hiszen ők is nyíltan provokatívak. A különbség köztük és Elvis között „csak” annyi, hogy a felsorolt művésznők kizárólag a népszerűségük növelése érdekében hergelik a közönséget, míg Elvis ezt soha nem tudatosan tette, soha nem akart összekülönbözni senkivel.
Elvis Rock királyi státuszának tárgyalását még azzal egészítenénk ki, hogy Elvis különböző stílusok megteremtője is volt. Csak kevés zenész van a világon, akire valahogyan, de ne hatott volna Presley zenéje. Érdekes, de a Király olyan stílusoknak is az őstojása, mint a Rockabilly vagy a Punk. A Rockabilly stílushoz kötödése talán mindenkinek egyértelmű, a Punkhoz már kevésbé.
A Punk egy rebellis műfaj, mely a hetvenes évek közepén alakult ki válaszreakcióként a hetvenes évek populáris és felszínes (diszkó) zenéjére, de igazi elterjedése - a Rockabillyhez hasonlóan - csak a nyolcvanas évek elején történt meg. Mivel a Punk visszatért az eredeti rockhoz, kijelenthető, hogy egyik közvetlen őse a Rockabilly és talán egy korai Elvis-nóta, a Money Honey, mely minden korai Punk-rock zenére hatással kellett lennie, hiszen ez volt az első olyan dal, mely minden, a korai Punkra jellemző zenei elemet tartalmaz (nem is véletlen, hogy a Money Honey soha nem volt igazán népszerű az Elvis rajongók körében).
Ezen felül Elvis korai megjelenése, öltözködési stílusának lázadó mivolta is megerősíti, Elvis ős-punk mivoltát (pl. volt olyan korai korszaka Elvisnek, amikor kopaszra borotváltatta a fejét, csupán egy kakastaréj-szerű vonal futott végig a koponyáján. Ismerős?). Majdani öltözködési stílusa és hajviselete a későbbi punkok ezreit ihlette meg.
A sorozat részei:
Felhasznált források
1Wikipédia „Rock” szócikk (http://hu.wikipedia.org/wiki/Rock)