Hollandiából Amerikába
Thomas Andrew Parker 1909. június 26-án született a Hollandiai Bredában Andreas Cornelius van Kuijk néven hetedik gyerekként. 1929-ben, amikor már másodjára ment Amerikába, a hajón odaszegődött egy gazdag családhoz azzal a mesével, hogy árva gyerek, akinek rokonai élnek a tengeren túlon. Gyakorlatilag erre a hazugságra alapozta további életét, mindenkinek ezt a mesét adta be, hogy mivel talált gyerek, ezért nem tud születési bizonyítványt bemutatni, vagy útlevelet igényelni. Egész életében igyekezett elkerülni mindenféle pereskedést vagy a hatóságokkal szembeni konfliktust, nehogy lelepleződjön.
Felvette a Tom Parker nevet, 1930-ban beállt az Amerikai Hadseregbe, ahonnan 1931-ben megszökött. Ezredesi „rangja” is csak tiszteletbeli: 1948-ban adományozta neki Louisiana kormányzója, aki Parker egykori country-énekes kollegája volt, s akinek Parker a választási kampányában segédkezett. 1935-ben feleségül vette a 27 éves Marie Francis Mott-ot majd hogy eltartsa a családot, bő egy évtizeden keresztül dolgozott egy vándorcirkusznál különböző munkakörökben, mint pénztáros, sajtós vagy épp tenyérjós. Akárhogy is, de az évek alatt Parker rengeteg fontos kapcsolatra tett szert és sokat tanult a szórakoztató iparról.
1942-től főként az ingyen lakhatás lehetősége miatt a Hillsborough megyei Állatvédelmi Liga megbízottjaként dolgozott. Parker sikerrel kamatoztatta a cirkusznál megszerzett tudását, promóciós tapasztalatát, s olyan jól sáfárkodott a rábízott pénzzel, míg végül ő volt a felelős a különböző jótékonysági rendezvények megszervezéséért. Egy ilyen rendezvényen találkozott az énekes Eddy Arnolddal, akit később tanácsokkal látott el.
1944 és 1953 között főállású menedzser lett Eddy Arnold mellett. Parker intézte a lemezfelvételeket, a televíziós szerepléseket, turnékat és minden trükköt bevetett, hogy kliensének sztárgázsit csikarjon ki. A szekér szépen futott, ami persze az Ezredesnek is jó volt, hiszen Arnold teljes bevételének 25 százalékát megkapta jutalékként. Noha mindkettejük vagyona jócskán megnőtt, de mivel Arnold szerint Parker túl sok figyelmet szánt egy másik énekesre, Hank Snowra, Arnold végülis kirúgta az Ezredest.
Parker és Snow nagyon jól tudtak együtt dolgozni és megalapították a Hank Snow Tourst, egy country műsor sorozatot, melynek Snow volt a házigazdája, Parker pedig a turné szervezője, nem kis haszonnal.
Elvis menedzsereként
1955 februárjában a Hank Snow Tours keretein belül találkozott Elvisszel. Oscar Davis ajánlotta Elvist Parker figyelmébe, mint a „memphisi fiút, akiért megvadulnak a nők”. Parker megnézte magának a fiatal Elvist, hogy be tudja-e tenni a műsorba. Snowt annyira lenyűgözte Elvis a színpadon és amögött, hogy Parker azonnal lecsapott a fiatal tehetségre és egy kéthetes turnéra szerződtette.
Parker hamar Elvis bizalmába férkőzött, sőt még Elvis anyját, Gladyst is megnyerte. A baj csak az volt, hogy Elvisnek már volt egy menedzsere Bob Neal személyében. Parker viszont tudta, hogy Neal szerződése 1956 márciusában lejár.
Kihasználva Elvis egyre növekvő népszerűségét Parker (illetve Snow) beajánlotta Elvist az egyik legnagyobb lemezkiadónak, az RCA-nak. A Sam Philipps által vezényelt Sun Records, ami addig Elvis kiadója volt, el akarta adni Elvis lemezjogait, és a tőkét egy másik feltörekvő sztár, Carl Perkinsbe fektetni, ugyanis Elvis hiába volt frenetikus a színpadon, nem sok lemezt adott el a Sunnak.
Az RCA 40.000 dollárt ajánlott Elvisért a Sunnak Parkeren keresztül, amit Neal nem tudott elérni, így amikor Neal szerződése lejárt az Ezredes vette át Elvis menedzselését úgy, hogy a szerződésbe „elfelejtette” bevenni barátját, Hank Snowt.
Ahogy mondani szokás a többi már történelem. Tény, hogy Parker mesterien értett a pénz- és a sztárcsináláshoz és Elvist jobbnál jobb lehetőségekhez juttatta. Elvis bejutott Hollywoodba és hatalmas gázsit, 1963-tól egymillió dollárt kapott a filmekért. Az Ezredes legnagyobb dobása kétségkívül az volt, hogy Elvis hadseregbe küldésével mesterséges hiányt teremtett a piacon. Amikor Elvis 1960-ban visszatért a rajongókon valóságos Elvis-mánia lett úrrá, hiszen az új lemezt még mielőtt megjelent volna máris egymillióan jegyezték elő.
A baj csak annyi volt, hogy Parkert kizárólag a pénz érdekelte, a kliense, mint emberi lény nem. Mindent Parker irányított a zenétől a filmekig, Elvisnek semmi beleszólása nem lehetett. A költségeket szerette más nyakába varrni, viszont maximális profitot csavarta ki mindenből és mindenkiből.
Évente háromszor megnyomta a gombot és a gépezet beindult: karácsonykor, húsvétkor és nyár elején láthatták Elvist a rajongók. Minden filmhez készítenek egy lemezt, amin lesz egy sláger, ami eladja a filmet és a lemezt. Ha már az össze bőrt lenyúztak egy ilyen „garnitúráról”, akkor Elvis eltűnik a színről a következő négy hónapra, mikorra már ismét nagy lesz a várakozás. A minőség, mint olyan cseppet sem számított. Elvis gyűlölte ezeket a filmeket és a rosszabbnál rosszabb dalokat. Nemegyszer kifakadt: „mihez kezdjek ezzel a szarral?”. Az anyagi sikerek ellenére Elvis művészként és emberként is szenvedett Parker mellett.
Hogy Elvis magánélete felett is teljes legyen az ellenőrzése, felbérelte Elvis egyik belső emberét Joe Espositót, hogy az Elvis minden lépéséről jelentsen. Ugyanakkor Elvis valódi barátait - mint a West testvérek (Elvis testőrei) vagy Larry Geller – szívből utálta és megtett mindent, hogy tönkretegye, de legalábbis eltávolítsa őket Elvis közeléből.
1967-re az ezredes rábeszélte Elvist, hogy az eddigi 25 százalék helyett kerek 50 százalék legyen a jutaléka, beleértve azt a bevételt is, amely a különböző obszcén Elvis áruk egész seregéből származott: a farmerből, a rúzsból, és a háztartási kellékekből. Ez minden bizonnyal arra vezethető vissza, hogy a Beatles térhódításával fordítottan arányosan csökkent Elvis népszerűsége és bevétele a hatvanas évek vége felé. Anyagi helyzete olyan siralmas volt, hogy 1968-ban az Ezredes üzent az RCA testvérvállaltának, az NBC-nek, hogy hajlandó lenne Elvist egy önálló műsorban szerepeltetni. Ez volt a híres visszatérés, a The Singer Special.
Ekkora már Elvis többször célozgatott rá, hogy ismét koncertezni akar, míg az igazi visszatérés helyszínéül Parker Las Vegast választotta, azon belül pedig az épp nyitni készülő szupermodern szállodát, a Las Vegas International Hotelt. De Elvis nem akart Las Vegasba menni, mert még 1956-ban csúfosan megbukott. De mint máskor, így most is az Ezredes parancsa döntött és végül csak Elvis tehetségén és fantáziáján múlott, hogy visszatérése frenetikus siker lett.
Amiről azonban nem tudott: az Ezredes eladta Elvis heti 125.000 dollárért évente kétszer egy-egy hónapra úgy, hogy a gázsi változatlan marad öt évig. Eladta Elvist olyan gázsiért, melyet rövidesen sokkal kisebb vonzerejű műsorok is túlléptek. Cserébe viszont a szálloda egész évben biztosított lakosztályt és teljes ellátást Parkernek illetve korlátlan hitelt a kaszinóban. Parker ugyanis megrögzött szerencsejátékos volt.
Parker azzal pecsételte meg Elvis sorsát, hogy nem engedte meg neki, hogy az Egyesült Államokon kívül is fellépjen, pedig európai és japán ügynökök milliókat ajánlottak egyetlen fellépésért. Ugyanis mivel saját elmondása szerint az Ezredes „talált gyerek” így nem igényelhet útlevelet. Az igazság, mint később kiderült az, hogy az Ezredes illegálisan került az országba és ezért nem kérhetett sem állampolgárságot, sem útlevelet. Ezért nem is lépte át a határt soha. Viszont saját homályos múltja Elvisen bosszulta meg magát, mivel ahelyett, hogy a világ legnagyobb előadója valóban királyként vonult volna végig a világon és keresett volna mesés összegeket… Elvis öszvérként húzta az igát Las Vegasban és az Isten háta mögötti falvakat járta.
A világkörüli turnéból befolyó tízmilliók helyett Parker megtalálta a módját, hogy mégis egyre több pénzhez jusson.
A 1972-ben az Ezredes rávette Elvist, hogy a turnék jövedelmének egyharmadát fizesse ki neki jutalékként. Az Ezredes látván Elvis állapotának rohamos romlását saját érdekét védve 1973 tavaszán eladta az RCA-nek Elvis összes addigi (!) lemezét egymillió-négyszázezer dollárért (illetve hét éven át ötszázezer dollárért), vagyis eladta Elvis jogdíj-jogosultságát az RCA pedig megszerezte ennek a szó szerint felbecsülhetetlen értékű anyagnak a kizárólagos tulajdonjogát. Elvis nettó haszna az ügyletből, mindössze hétszázötvenezer dollár volt miközben az ezredes 2.250.000 dollárt kapott plusz a turnék nettó hasznának 10%-át.
1974-ben létrehozta a Boxcar Productions nevű vállalatot, mely megkapta Elvis nevének és képének kizárólagos felhasználási jogát kereskedelmi célokra. A bevétel 40 százaléka illette az Ezredest, míg Elvis csupán 15 százalékot kapott (melynek a fele az Ezredesnél landolt).
1976-ban újabb jutalékemelést követelt: Elvis minden bevételének 50 százalékát! Tette ezt úgy, hogy a Hiltonnál felgyülemlett veszteségeiért Parker Elvisszel fizetett. Ráadásul papíron még Elvis tartozott az Ezredesnek különbféle ki nem fizetett szolgáltatásokért; Elvis halálakor ez az összeg másfélmillió dollár volt.
Az állandó turnék és a kábítószer függőség Presley-t lassan fizikai és érzelmi ronccsá változtatta, mégis úgy tűnt, hogy Parkert ez teljesen hidegen hagyja. Az egyre gyanakvóbb Presley persze megpróbálta elbocsátani, de cserébe egy számlát kapott, amin a híresztelések szerint 5 milló dollár követelés szerepelt. Így letett szándékáról.
1975-re Elvis egyre inkább eladósodott. Az ezredes tanácsát és példáját követve meg sem próbálta jövedelmét befektetni, vagy öregkori megélhetéséről gondoskodni; ehelyett felélte a pénzét. Elvis soha nem kért elszámolást az Ezredestől (amivel megharagította volna és mindenféle fenyegetéssel, vagy blöffel – például felmondással – állt volna elő), anyagi ügyeiről mindössze annyit tudott (tudhatott), hogy az Ezredes irodája 1-2 hetente küldött egy feljegyzést a bevételekről és a levonásokról, hogy az All Stars Show (Parker) vagy a Boxcar Productions ezért-azért levont 25 vagy 50 százalékot.
„Semmi sem változott”
Elvis halála napján Parker az új turné első helyszínén, Portlandben volt, a fellépést előkészítő stábbal. Joe Esposito hívásából értesült Elvis haláláról. Néhány percig némán ült, majd csak ennyit tudott maga elé motyogni: „Édes Istenem!”. Majd a szintén a szobában tartózkodó Lamar Fike-nak (Elvis embere) a következő, megrázóan haszonleső megjegyzéssel reagált: "Semmi sem változott. Ez semmin nem változtat."
Ezután rögvest felhívta Elvis apját, Vernont, mondván meg kell védeniük a saját és Lisa Marie érdekeit, de leginkább attól félt, hogy majd Elvis nevét és képét számos kereskedő akarja jogosulatlanul felhasználni.
Elvis temetésén – a jelenlevők legnagyobb megdöbbenésére – rikító hawaii ingben és baseball sapkában jelent meg, a koporsót viszont messziről elkerülte. Csak az érdekelte, hogy megszerezze Vernontól kizárólagos jogokat. A gyászoló apa aláírt egy olyan szerződést, melyben egyrészt kizárólag a Boxcar Productionsé lett minden kereskedelmi jogosultság, másrészt a jövedelem 50 százalékát az Ezredes kapta, mint igazgató, a jövedelem másik felén 50-50 százalékban osztozik a Boxcar és az örökösök; vagyis az Ezredes a bevétel 75 százalékát lenyelte!
Az öreg úgy tett, mintha Elvis még mindig élne és teljes sebességre kapcsolt: olyan gyorsan kötötte az új szerződéseket, hogy poszthumusz karrierjének első évében Elvis Presley sokkal több pénzt (több mint 20 millió dollárt) hozott, mint életének bármelyik éve alatt. Parkernek mindig is volt képe a legmagasabb árat kérni, de most teljesen vérszemet kapott. Amikor az NBC fel akarta használni egy dokumentumfilmben egy pár perces kimaradt jelenetet Elvis egyik filmjéből, az Ezredes tízmillió dollárt követelt.
Az élő Elvis csak gondot jelentett, viszont a halott Elvis vagyonokat ért, hiszen a szuvenír iparnak aranybánya volt. Csak az első évben 200 millió dollárt hozott.
Vernon 1979-ben meghalt, de az Ezredes továbbra is szorgosan keverte a lapokat, mígnem 1980-ra a Presley-hagyaték végrehajtói (Priscilla, Elvis könyvelője illetve Elvis bankja) elszámolást kértek Parkertől mindazon pénzügyi tranzakciókról és ügyletről továbbá a hagyaték kezeléséről, melyeket az Ezredes bonyolított le a hagyaték nevében.
A bíróság elképedt a csillagászati jutalékok láttán, majd kinevezett egy hatósági gyámot Lisa Marie (mint a hagyaték kiskorú örököse) számára, akinek feladata a gyermek érdekeinek képviselete és védelme volt.
A megbízott ügyvéd, Blachard E. Tual megvizsgálta az Ezredes valamennyi Elvisszel kötött szerződését, mely vizsgálat után nyilvánosságra kerültek a szokásos 15-20 százaléktól eltérő irreálisan magas jutalékok és megállapodások, melyek telis tele voltak érdekellentétekkel. Továbbá kiderültek azok a törvénytelen megállapodások, melyeket Parker a saját javára a hagyaték tudta nélkül kötött. A bizonyítékok alapján a gyám összejátszással, bűnszövetségben elkövetett csalással, félrevezetéssel, rosszhiszeműséggel és hatáskör túllépésével vádolta meg az Ezredest és az RCA-t. Az 1981 júliusára elkészült és kiszivárgott jelentés egy csapásra tönkretette Parker jóhírét.
1981. augusztus 14-én a bíróság felszólította a Presley-hagyatékot, hogy kilencven napon belül indítson pert Parker ellen. Az ezredes 1982-ben megpróbálta elkerülni a pert azzal, hogy kijelentette: ő nem amerikai, hanem holland állampolgár!
1983-ra megállapodott a Hagyatékkal, miszerint kétmillió dollárért kivásárolják az Ezredest, aki viszont köteles volt átadni minden, a tulajdonában lévő hangi és képi felvételt Elvisről továbbá minden Elvisszel kapcsolatos relikviát és tárgyat. Egyes források szerint a per alatt Parkernek szinte az egész vagyonát el kellett adnia.
Utóélete
1981-től Parker Hilton Hotels tanácsadójaként dolgozott, bár egyes híresztelések szerint a felgyülemlett játéktartozását dolgozta le. Megtarthatta viszont Las Vegasban a lakosztályát, de a tartozásai miatt 1984-ben kidobták. A történtek ellenére - a Hilton és Priscilla - felkérésére segített megszervezni Presley halálának tizedik évfordulója alkalmából megtartott megemlékezést 1987-ben.
Később is gyakran jelent meg az Elvis tiszteletére megrendezett eseményeken, például 1993-ban, amikor az Egyesült Államok Postahivatala bélyeget bocsátott ki Elvis emlékére. Rövidesen kibékült a Presley-hagyatékkal (vagyis Priszcillával) is, és olykor meghívást kapott Gracelandbe. Amikor Lisa-Marie 1994-ben feleségül ment Michael Jacksonhoz, Parker kijelentette, hogy ezt Elvis soha nem engedte volna.
Utolsó nyilvános szereplése 1994-ben volt, de ekkor is sikerült provokatív megjegyzésével magára haragítania az Elvis-rajongókat: „Nem hiszem, hogy jobban kihasználtam volna Elvist, annál, ahogy ma teszik”.
Egészségi állapota fokozatosan leromlott, míg utolsó két évében már állandó felügyeletre szorult, házát szinte sosem hagyta el. Épp Las Vegasban pihent, amikor 1997. január 20-án agyvérzés következtében korházba szállították és másnapra meghalt. 87 évet élt.
A temetési szertartásra a Hiltonban került sor, melyen régi barátain és munkatársain kívül részt vett Priscilla is, mint az Presley-család képviselője.
Noha a Presley-család megbocsátott az Ezredesnek, de a rajongók továbbra sem képesek erre. Elvitathatatlan, hogy Parker nélkül Elvis nem lehetett volna az, aki végülis lett. Badarság lenne Elvis minden rossz lépéséért az Ezredest okolni, de tény, hogy egyszerre volt Elvis jótevője és megrontója is.